Az alábbiakban két történetet osztanék meg veletek, amelyek Richard Evelyne Byrd admirálishoz kötődnek, valamint a náci UFO-k leleplezéséről is olvashattok röviden.

Előbb nézzük meg, hogy ki is ez az ember valójában! Richard Evelyne Byrd, Jr. 1888. október 25-én született igencsak befolyásos és neves családban. Testvére például Virginia állam kormányzója volt, és a Byrd család már ott volt Virginia megalapításakor is. Ide születik hát, és az évek múlásával csak tovább növeli a Byrd család hírnevét. Többször repült az Atlanti-óceánon, az Északi-sarkon is, bár mai napig vitatárgyát képezi, hogy valóban elérte-e az Északi-sarkot, vagy csak céltalanul bolyongott Fokker FVIIa3/M típusú repülőgépével. Valamint kétszer is járt az Antarktiszon, és repült is felette. Eredményeit a hadsereg kitüntetésekkel jutalmazta (kiérdemelte a Medal of Honor-t, ami az amerikai hadsereg legnagyobb kitüntetése) így természetes volt, hogy gyorsan elérte a legmagasabb elfoglalható pozíciót a hadseregben.
A titkos napló
Mivel a szöveg számtalan helyen fellelhető az Interneten így azt mindenki keresse meg, elég ha csak beírja a keresőbe, hogy „byrd admirális titkos naplója” és az első linkre rákattint, nem kívánom bemásolni.
A meseszerű történettel több gond is van. 1947 februárjában egyszerűen nem repülhetett az Északi-sarkon, hiszen éppen ekkor tért vissza az Operation Highjump-ból, ami pedig a Föld másik „végén”, a Déli-sarkon folyt.
Az egyszeri olvasó könnyen átsiklik efelett, és ha utána is olvas, sokáig zavaros marad a kép előtte. Hogy miért? Byrd repült az Északi-sarkon 1926. május 9-én, és erről valóban megjelent egy napló először 1996-ban, majd 1999-ben a második kiadása, ami szintén elbizonytalaníthatja és összezavarhatja az embert, bevallom őszintén, sokáig előttem se volt tiszta a kép. Viszont az a napló, nem a neten olvasható napló. A neten terjedő változat eredetét nem lehet tudni, de mindenképpen hamis állításokat tartalmaz, és más művekből vesz át szószerinti bekezdéseket. A készítőnek minden bizonnyal az volt a szándéka, hogy az üreges Föld elméletet (ami szintén megér majd egy bejegyzést valamikor), egy amerikai nemzeti hőssel bizonyítsa.

Operation Highjump
A történet szerint 1946 végén Byrd admirálist megkérték, hogy egy „kisebb” flottával menjen a Déli-sarkra. Hivatalosan tudományos kutatómunka és területkijelölés miatt mentek oda, nem hivatalosan egészen más szerepelt a teendők listáján ez pedig nem más, mint a titkos antarktiszi náci bázis felderítése, majd megsemmisítése. A flottába 13 hadihajó, repülőgépek és összesen 4700 fős legénység tartozott, így nehezen lehet beszélni tudományos kutatómunkáról. A legenda szerint miközben Byrd és flottája az Antarktisz felé közeledett egyszer csak a víz alól, hangtalanul és nagyon gyorsan közlekedő repülő-csészealjak bukkantak fel és pár hadihajó kivételével a teljes flottát megsemmisítették. Így a közel 8 hónaposra tervezett Operation Highjump nagyon gyorsan, pár hét alatt véget ért, mivel Byrd visszafordult inkább. A sokat emlegetett ütközetre 1947. február 23-án került sor, és így számoltak be róla:
„A víz alól pattantak ki, mint az őrültek, és szó szerint a hajók árbocai között pattogtak, olyan sebességgel, hogy a légáramlat leszakította a rádióantennákat. Néhány matróznak sikerült lerepülnie a Casablanca fedélzetéről, de közülük kettőt kilőttek ezek a repülő korongok valamiféle láthatatlan sugárral, és azonnal a vízbe zuhantak. Én ekkor a Casablanca fedélzetén tartózkodtam, és semmit sem értettem. A tárgyak semmilyen zajt nem bocsátottak ki, hangtalanul röpködtek a hajók fölött, és szünet nélkül fröcskölték gyilkos tüzeiket! A Murdock torpedórombolóból, ami körülbelül 10 kábelhossznyira lehetett tőlük, fényes lángok csaptak ki, és süllyedni kezdett. A többi hajóból nem törődve a kockázattal, azonnal mentőcsónakok, és naszádok indultak a katasztrófa helyszínére. Az egész rémálom majdnem húsz percig tartott. Amikor a repülő csészealjak visszatértek a víz alá, felmértük a veszteséget. Rettenetes károkat szenvedtünk. Ki küldte ránk a csészealjakat? Talán a náci Németország?”

Előzmények
1939-ben a németek expedíciót indítottak a Déli-sarkra. A Schwabenland nevű hadihajó 33 fős legénységgel és egy felderítő repülőgéppel, 1939. január 24-én partot ért a Maud királynő földjeként ismert területen, és egy közel 600 000 km2-es területet vontak német fennhatóság alá, amit Neuschwabenland-nak neveztek el. Berepülték és feltérképezték a területet, csaknem 16 000 légifelvételt készítettek és alaposan bejárták a partvidéket is. Az expedíció célja az volt, hogy kiterjesszék a német fennhatóságot emellett egy bálnafeldolgozó üzemet kívántak itt létrehozni. Németország ugyanis ekkoriban nagyban függött a norvég bálnazsírtól, és ez volt az alapja a margarinnak és a szappannak is. Évi 200 000 tonna bálnazsír áramlott be Németországba és Hitler ezt a függést szerette volna megszüntetni. Másrészt egy bázist akartak itt létrehozni, ahol repülőgépek és hadihajók állomásozhattak volna, a háború folyamán.

1945-ben aztán elbukik Németország, Hitler feltételezett holttestét is megtalálják, de sokan arra gyanakodnak, hogy az nem a Führer, csak egy hasonmás. Rögtön szárnyra kel a pletyka: Hitler és vezérkara kimenekült az ostrom alatt álló Berlinből. Erre csak rátett egy lapáttal az Atlanti-óceánon járőröző, majd magukat folyamatosan feladó U-boat-ok legénységének vallomásai, valamint hajózási útvonalaik. A legnagyobb rejtélyt talán az U977-es okozta, amely különösen hosszú időt, közel 180 napot töltött a tengeren. Megjárta Norvégiát, az Egyenlítőn is átkelt párszor és Dél-Amerika partjainál is járt. Sokan arra gyanakodtak, hogy a Führer repülőgéppel Norvégiába (vagy Spanyolországba) menekült, majd onnan az U977-es legénységével megszökött a háború vége előtt.
Természetesen a szövetségesek tisztában voltak a németek antarktiszi expedíciójával, ráadásul több elfogott náci tiszt és tudós is állította: voltak tervek arra nézve, hogy Új-Svábföld területén állandó bázist építenek ki, viszont egyikük se tudta megmondani, hogy végül lett-e belőle valami. Vallomásukból kiderült, hogy még a legbennfentesebbek se tudtak minden részletről.  Hitler ugyanis nagyon jól elszeparálta egymástól az embereket. Ennek előnye, hogy ha elfogták őket nem tudták elmondani a vallatás során a teljes tervet, csak egy töredékét.
A szövetségeseknek azonban bizonyítékok kellettek. 1946-ban végül előkerült Hitler összeégett holtteste, amit a fogsora alapján azonosítottak, de ettől még nem csillapodtak le egyik pillanatról a másikra a kedélyek. Még mindig nem lehettek teljesen bizonyosak afelől, hogy nincs titkos náci bázis a Déli-sarkon.

Amerikának és persze a világnak nem hiányzott volna egy váratlan náci visszatámadás főleg egy olyan helyről, amelyet alig ismernek, így hát megkérték a nemzeti hőst, Byrd admirálist és még jó néhány befolyásos tisztet, hogy hadihajókkal, katonákkal és repülőgépekkel érvényesítsék Amerika területi igényeit az Antarktiszon, továbbá alakítsanak ki egy állandó kutatóállomást, és úgy mellesleg, ha bármi szokatlant észlelnek, azonnal jelezzék, vagy semmisítsék meg azt.

1946-ban az expedíció el is indul a Déli-sarkra, és december 12-én, a nyugati csoport hajói elérték a Marquesas-szigeteket, ahol létrehoztak két meteorológiai mérőállomást is, majd a keleti csoport december végén elérte az I. Péter-szigetet. Az expedíció továbbfolytatódott és 1946. december végére már elérték az Antarktiszt, és felderítő repüléseket végeztek Byrd admirális vezetésével, és hatalmas területet térképeztek fel, vontak amerikai fennhatóság alá. Létrehozták a Little America nevű területet, rajta több kutatóbázist, valamint egy hosszú leszállópályát is a repülőgépeknek. A kutatóbázisnak azonban nem csak tudományos céljai voltak, hanem kíváncsiak voltak, hogy tűrik az extrém hideget az amerikai felszerelések, a jelentések és a látottak alapján kitűnőre vizsgáztak.
Igen jól olvastátok: sehol sincsenek náci csészealjak, vagy más egyéb parajelenségek, még csak állandó náci bázisról sincs említés. Viszont az is igaz, hogy nem ment minden zökkenőmentesen. 1946. december 30-án az egyik repülőgép lezuhant, a kilencfős legénységből hárman meghaltak. Ennyi az Operation Highjump összes emberi és anyagi vesztesége, nem több.

Az is igaz részben, hogy kicsit hamarabb kellett hazaindulniuk a tervezettnél, de nem náci csészealjak miatt, hanem a vártnál nagyobb hideg miatt. A jégképződés miatt ugyanis a hajók könnyen az Antarktisz jegébe fagyhattak volna. Az Operation Highjump sikernek tekinthető, ráadásul az MGM filmgyárral közösen még filmet is készítettek az expedícióról, amit The Secret Land címmel bárki megtalálhat akár Youtube-on is. Kérdem én: ha ízzé-porrá zúzták volna az expedíciót miért csináltak volna egy filmet róla? Inkább szégyenükbe eltitkolták volna még az ötletet is. Másrészt milyen érdekes, hogy a történet szerint, szinte minden hajó elpusztult, és sokan meghaltak, Byrd admirális csodával határos módon mégis túlélte és még vissza is tért a bázisra, pedig egy ilyen esemény biztos sokkoló lehetett volna számára. Ráadásképpen itt megtekinthető egy eredeti felvétel, amint Byrd éppen az Antarktisz jegén tartózkodik.

Az expedíció tagjai tehát azzal a megnyugtató hírrel térhettek vissza Amerikába, hogy semmi rendkívüli nincs az Antarktiszon, a németek nem hoztak létre semmit az Antarktiszon, feladatukat pedig maximálisan végrehajtották.

Akkor mégis honnan jön a náci csészealjak története?
Az egész történet nem máshonnan, mint egy Ernst Zündel nevű úriembertől származik. Zündel az 1970-es években létrehozta saját könyvkiadóját a Samisdat-ot.  Az úriember holokauszttagadó és nyíltan náci-szimpatizáns, írt könyvet a gonosz zsidó világösszeesküvésről is, de ez hidegen hagyta az embereket, semmi bevétele nem származott a könyvekből. Ekkor bukkant a náci UFO-k legendájára, amit rendszerezett és feltuningolt. Adva volt a kezében a lehetőség, hogy istenítse a nácizmust és a nácik technikai fölényét. Friedrich Mattern álnéven kiadta a „UFO-k: titkos náci csodafegyver?” című könyvét. Az UFO-hívők egyből felkapták a sztorit és dőlt a pénzt. A könyv szerint Neuschwabenland-on titkos földalatti bázist hoztak létre a nácik, ahová a korábban már kifejlesztett repülőcsészealjakat vitték, a nácik még a lejárót is megtalálták a belső Földbe. Ráadásul Hitler a háború végén ide menekült és csak idő kérdése, hogy mikor támad vissza a kifejlesztett UFO-kkal. A náci UFO legenda alapjai pedig még korábbról származnak: a németek ugyanis több, csupaszárny repülőgépet is kifejlesztettek, amelyek kör alakúak voltak, de ezek a Horten gépek korántsem nevezhetőek repülőcsészealjaknak. Mivel a közönség ráharapott, így a média is elkezdett vele foglalkozni, talkshow-kba és rádióműsorokba hívták. Bizonyítékai nem voltak, de persze az olvasókat és a műsorok szerkesztőit nem is ez érdekelte. A pénz jött, és Zündel különböző álneveken csaknem egy tucat hasonló témájú könyvet adott ki, amelyek mindegyike a Harmadik Birodalom éltetéséből, és lényegében szemét zsidózásból áll.

Az UFO-hívőket persze az sem érdekelte, hogy 1998-ban maga Zündel is elismerte, könyvei átverések, egy szó sem igaz belőlük, mindössze a pénz kellett neki a többi publikációjához, és szerette volna letesztelni az amerikai emberek hiszékenységét. A történet, persze mint az lenni szokott, bővült módosult, és továbbél; az Interneten, UFO magazinokban, talkshowkban újra és újra felbukkan a náci UFO-k legendája. A fotókat, és dokumentumokat, amelyeket a neten lehet találni ebben a témában, nem kell készpénznek venni, hiszen ahogy egy jó átverésnél lenni szokott, mindig akadnak olyan vicces kedvű emberek, akik kihasználják mások hiszékenységét.