Régóta tartja magát a közhiedelem, hogy a lemmingek, bizonyos időszakonként tömeges öngyilkosságot követnek el. Van-e alapja, vagy az egész csak kitaláció?
Egy néphiedelemmel állunk szemben, ennek eredete pedig az a jelenség lehet, amit már a modern természetkutatók is megfigyeltek. A lemmingek bizonyos időközönként (3-4 évente) egy adott területen robbanásszerűen elszaporodnak. Ez a népességrobbanás összefügghet a gazdag táplálékforrással, és a kevés természetes ragadozóval. Ám ahogy lelegelik a füvet és felélik az összes élelemforrást, a lemmingek kénytelenek útra kelni, hogy újabb táplálékforrást találjanak. Ilyenkor előfordul, hogy lepotyognak a sziklákról és összezúzzák magukat, vagy a tengeren/folyón próbálnak átkelni sikertelenül, de ez nem tudatos öngyilkosság. Miután megtörtént a népességrobbanás, és a költözés, a lemmingek száma az adott területen hirtelen visszaesik, ehhez persze hozzájárul a ragadozók megnövekedett száma is. Valószínűleg ezt a népességhullámzást, valamint a vándorlás során a magukat a tengerbe vető jószágok látványát értelmezhették úgy, hogy öngyilkosok lesznek a lemmingek, mikor túl sokan lesznek.
A legendára egy lapáttal még rátett, az 1958-as, Oscar-díj nyertes, Disney természetfilm, a White Wilderness (fenti kép), ami felhasználta ezt a mítoszt. A filmet Kanadában, Alberta államban forgatták, viszont a lemmingek itt nem őshonosak, ettől északabbra élnek, a tundra vidékén. Ezért a filmesek ahelyett, hogy északabbra mentek volna, inkább vásároltak egy pár tucat lemminget, amiket különböző szögekből vettek fel, hogy több ezernek tűnjenek. A lemmingeket ráadásul egy havas terepasztalra tették, amin a lemmingek elkezdtek futni. A terepasztalon volt egy patakot és egy sziklát is imitáló rész, és itt vágták meg úgy a filmet, hogy a tömeges öngyilkosság illúzióját keltsék.
