Amióta (főként paranoid) összeesküvés-elméletekkel is foglalkozok a blogon, egyre gyakrabban érintem a pszichológia témakörét is, és egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a legtöbb (nem mindegyik) összeesküvés-elméletnek, parajelenségnek biológiai és pszichés magyarázata van. Emberi természetünkből kifolyólag vagyunk fogékonyak ugyanis a megmagyarázhatatlanra, a rejtélyesre, és szeretünk hinni a nálunk sokkal nagyobb dolgokban. Szkeptikusnak és kritikusnak lenni tehát, bizonyos értelemben természetes-ellenes.

Az evolúciós fejlődés során kialakult bennünk az a képesség, hogy egymással látszólag távoli dolgok között hozzunk létre kapcsolatot (asszociáljunk), ezt apoféniának nevezik a pszichológiában. Fejlődésünk során egy másik képességre is szert tettünk, mégpedig arra, hogy minimális mennyiségű rendelkezésre álló adatból következtessünk dolgokra, vagy épp ellenkezőleg: a káoszban megtaláljuk a rendet, kiszűrjük a felesleges információkat és meglássuk a lényeget. Ezt a jelenséget, nevezzük pareidoliának. A pareidolia az apofénia egyik altípusa.

Az apofénia az ősembernél nagyon hasznos volt, és sok esetben ma is az, de amikor ez túlműködik ilyen-olyan okból kifolyólag, akkor beszélhetünk összeesküvés-elméletekről, parajelenségekről, kóros esetben hallucinációkról vagy skizofréniáról. Hogy ez régen miként vált az ősember hasznára?

Képzeljük el, hogy egyik ősünk egy magas aljnövényzetű területen kóborol élelem után kutatva, egyszer csak a szeme sarkából észreveszi, hogy kicsit távolabb tőle valami meglebegtette a füvet. Két dologra gondolhat ilyenkor: vagy egy (akár veszélyes) vadállat az, vagy csak a szél lengette meg a füvet és képzelete játszik vele. Abban az esetben, ha a vadállatra gondol és tényleg az volt, ami meglengette a füvet, akkor nem érte váratlanul, ha az hirtelen megjelenik előtte, esetleg megpróbálja megtámadni őt.
Ha a vadállatra gondol, de csak a szél volt, akkor nevet egyet magában, hogy milyen buta volt, elfelejti és folytatja tovább életét.
Viszont ha arra gondol, hogy csak a szél volt és mégis egy vadállat lapult meg a fűben, akkor bizony pórul járt. Ha pedig tényleg a szél volt, akkor pedig óriási szerencséje volt éppen, de a következő alkalommal biztosan tiszteletét teszi a természetes szelekció oltárán.
Jól látszik, hogy egymástól független dolgokat (fű mozgása => lehetséges veszélyforrás) kapcsolt össze főszereplőnk, és a legrosszabb eshetőségre készülve sikeresen túlélhetett egy esetleges támadást, vagy könnyebben elejthette a fűből hirtelen eléje ugró zsákmányt.

Az is jól látható, hogy ugyaninnen ered agyunk egyik nagy hibája: a szelektív memória. Amikor arra gondolt az ősember, hogy a fűben egy veszélyes vadállat lapult, és tényleg az volt, akkor arra jobban fog emlékezni, mint arra, amikor csak a szél lengette meg a füvet, esetleg ő képzelődött. Statisztikailag lehet (szinte biztos), hogy többször jön be az, hogy csak a szél lengette a füvet, de emberünk azon az állásponton lesz, hogy többször jött be az, hogy egy vadállat lapult a fűben. Ezért mindig arra fog gondolni, amikor a fű meglebben, hogy ott egy vadállat van, nem pedig arra, hogy csak a szél lengeti a fűszálakat.
A szelektív memóriára manapság számtalan humbug dolog építkezik. Csakhogy pár példát megemlítsek.
A horoszkópok látszólag 12 csoportba osztják az embereket, de a leírások és a „jóslatok” lényegében bárkire ráhúzhatóak lennének, és ezt már nem egy kísérlet be is bizonyította. A horoszkópok erősen építkeznek az ember szelektív memóriájára és egocentrikusságára. Előbbi tulajdonságunkat ott használják ki, hogy bármit írhatnak, ha nem jön be a horoszkóp, az olvasó nem foglakozik vele, nem veszi zokon, de amikor bejön, arra nagyon emlékezni fog.
Természetünknél fogva egocentrikusak vagyunk. Szeretjük azt hinni, hogy egyediek vagyunk, pedig nem. Ezért a horoszkópok szavait mindig magunkénak érezzük, vagy úgy csavarjuk, hogy az igaz legyen ránk.
Személyes példa: Gimnázium előtt az egész leendő elsős évfolyam elment egy táborba nyáron, ahol megismerkedhettünk egymással és a felsőbb évesekkel. Akkor olvastam a horoszkópomat, amiben az állt, hogy nagyon sokat fog utazni, zöld területen és tóparton fogja tölteni a következő hetet. Csettintettem egyet, hogy „Na, ez már valami!”. Hiszen valóban ez történt: először Szurdokpüspökiben, majd Zánkán táboroztunk az osztállyal. Akkor még persze nem voltam szkeptikus, nagyon nem. Utólag visszagondolva a leírtakra eléggé általános volt, hiszen rajtam kívül legalább egy egész évfolyamnyi elsős diákra, plusz kísérőtanárokra, plusz diák önkormányzati tagokra is igaz volt ez az állítás, és nyáron még ki tudja, hogy hány emberre volt igaz. De akkor tényleg azt hittem, hogy ez csak rám igaz. Hiába, fiatalság bolondság.

Ugyancsak a szelektív memóriánkat használják ki azok, akik azt állítják, hogy az ima/a citrom/a cékla/a traktor kigyógyította őket a rákból vagy más súlyos betegségből. Ilyenkor megfeledkezünk azokról, akik nem imádkoztak/nem ettek citromot/nem ittak céklalevet/nem vezettek traktort mégis meggyógyultak és figyelmen kívül hagyjuk azokat is, akik imádkoztak/ettek citromot/ittak céklalevet/vezettek traktort, de nem javult az állapotuk és meghaltak. A tudományban az egész adatbázist nyilvántartják nem csak a pozitív eredményeket.
Az apofénia okozza a legtöbb paranoid összeesküvés-elmélet keletkezését és terjedését, mivel az apofénia egy öngerjesztő folyamat. Minél többször ismerjük fel, vagyis látjuk meg azt a mintát, amit keresünk, annál gyakrabban fogjuk megtalálni. Nagyon egyszerű példa: a szabadkőműves szimbólumokat kutató konteósok már mindenben a Mindent látó szemet vélik felfedezni, sokszor már egy szimpla háromszögtől is kiveri őket a hideg veríték. De ez nem csak náluk érvényes. Amióta jobban foglalkozok ezekkel az összeesküvés-elméletekkel én is gyakrabban figyelek fel ezekre, és általában dokumentálom is a látottakat, de meg se fordul a fejemben, hogy összekapcsoljam ezeket, mondjuk a Háttérhatalom ármánykodásaival.

És majdnem elfelejtettem: szintén az apoféniára építkezik a horrorfilmek egyik klisé-jelenete, az "Áh csak egy macska!". Tudjátok, amikor a szereplő zörejt hall, kimegy megnézni, sejtelmes zene szól, az izgalom fokozódik és akkor hirtelen előugrik egy macska, majd ahogy megnyugszik a szereplő, azonnal támad az igazi gyilkos.

A pareidolia is nagyon hasznos evolúciós termék. A minimális adatokból történő mintázat felismerése például régen azért jöhetett jól, hogy távolról is meg tudja különböztetni az ősember az embert egy állattól, esetleg a saját törzséből származót egy másik törzstagtól.
Erre nagyon jó példa a pálcikaember. Ha jobban belegondolunk, szinte hihetetlen, hogy egy kör, és öt darab vonal megfelelően elhelyezett mintájában egy embert vélünk felfedezni. Lényegtelen a magassága, a végtagok hossza, a fej formája, annak nagysága, a vonalak vastagsága, ha azok a megfelelő formává állnak össze, felismerjük, hogy az egy emberke.
Vagy a másik példa: a szmájlik, emoticonok. Egy kettőspontból és egy nyitózárójelből máris kész a mosolygást kifejező „arcocska”. És ugyanezen okokból kifolyólag működhetnek a piktogramok, szimbólumok, hiszen képesek vagyunk többletjelentést tulajdonítani egyes, minimális dolgoknak.

Ennek ellenkezőjére, vagyis amikor a káoszban valami értelmes mintát vélünk felfedezni, jó példa, amikor a felhőkben vagy egy mintás fakéregben látunk kutyákat, sárkányokat, madarakat, macskákat, amikor egy odaégett pirítóson Szűz Mária képét véljük felfedezni, és a mindenki által ismert csillagképek.

Ezek hasznos dolgok, és teljesen normális agyi működésre utalnak. De láthatjuk, hogy olykor túlműködnek, és visszájukra fordulnak. Úgy gondolom viszont, hogy aki tud ezekről a dolgokról, az már egy lépéssel előrébb jár, és kicsit kritikusabb saját gondolataival és tapasztalásaival szemben is.